A 2017-es Ohridi Nemzetközi Kórusfesztiválon nyújtott kiváló – több díjjal is elismert – teljesítményének köszönhetően a PKE Énekkara meghívást kapott egy újabb nemzetközi megmérettetésre, a Bosznia-Hercegovinában található Prijedorba, melyre 2018. május 10-12. között került sor. Ezt megelőzően, kórusunk nagyszabású erdélyi hangversenykörúton vett részt, mely nagymértékben hozzájárult a versenyre való sikeres felkészüléshez.
A Prijedori Nemzetközi Kórusfesztivált kimagaslóan professzionális szervezés jellemezte. Nagy örömmel tapasztaltuk meg a helyiek vendégszeretetét: sok mosolyban, elkötelezett szurkolókban és igen bőséges ellátásban volt részünk.
Búcsú a helyi kísérőinktől
Meglepő, hogy az ország, szerényebb anyagi lehetőségei ellenére is milyen sokat áldoz a kultúrára.
A meghívásos alapú versenyre közel harminc énekkarból nyolcat választottak ki, a mezőnyt két csoportban négy-négy kórus alkotta. A PKE Énekkarát leszámítva valamennyien szláv nyelvterületről érkeztek Oroszországtól Csehországig (közöttük több zeneakadémiai együttes), ahogyan a háromtagú zsűri is. A három napon át tartó megmérettetés több lépésben zajlott, elsőként a közönségdíjért, majd a szakmai díjakért, végül pedig a gálaműsör a fesztivál nagydíjáért.
Megérkezésünk napján, rövid pihenést követően, körbevezettek a városban, majd este több vetélytársunk mellett egy múzeumban, valamint a város utcáin mutattuk be műsorunk egy részét.
Spontán fellépés a helyi galériában
Sőt, egy rögtönzött közös éneklésre is sor került karnagyunk, Kovács Gábor vezényletével.
A következő nap délelőttjén meghallgattuk a másik csoport énekkarainak szakmai versenyét, majd este a közönségdíjért énekeltünk. Az utolsó versenynap igencsak feszes volt. A délelőtt zajló megmérettetésen énekkarunk kimagasló teljesítményt nyújtott, így bejutott az esti gálaműsorba, ahol újra megmutathatta kiváló színvonalát. Ennek elismeréseként a későre nyúló díjátadón Kovács Gábor karnagy egy aranyat vehetett át a kórus képviseletében, valamint a zsűri különdíját egy modern zenemű legjobb előadásáért (Gyöngyösi Levente: Laudate Dominum). Így a PKE Énekkara sorozatban immár másodszor nyert arany- és különdíjat egy nemzetközi versenyen.
Az aranydiploma
Az eredményes szereplés mellett a Prijedori Nemzetközi Kórusfesztivál számos – meglátásom szerint igen fontos – tanulsággal is szolgált, ezért a továbbiakban megpróbálom ezeket összefoglalni. Mivel egy koncert színvonala nem elsősorban a fellépők pillanatnyi lélekjelenlétén múlik, hanem sokkal inkább az azt megelőző felkészülési folyamat minőségén és intenzitásán, érdemesnek látom a további részletes beszámolót ebben az összefüggésben megfogalmazni, különösen, hogy kórustagként volt szerencsém betekintést nyerni annak részleteibe.
Meglátásom szerint Kovács Gábor – rendkívül eredményesnek bizonyuló – módszere néhány, egymáshoz szorosan kapcsolódó pilléren nyugszik: énektechnikai, művészi és hozzáállásbeli tényezőkön.
Az énektechnika fogalma ebben az összefüggésben talán kissé félrevezető lehet, különösen akkor, ha azt a magánéneklés szokásos eszköztárával azonosítjuk. Bár eléggé nyilvánvalónak tűnik, különösen egy nemzetközi kórusverseny produkciói ritkábban cáfolnak rá arra a – karnagyunk által gyakran hangoztatott – alapvetésre, hogy még a legjobb magánénekesek együtteséből sem lesz szükségszerűen jó énekkar. Másfelől, a kórusirodalom jelentős részének énektechnikai igénye – érthető okok miatt – olykor messze elmarad a magánénekesi repertoár által támasztott feltételektől.
Bár az énekesek hangbeli adottságai, hangterjedelme, felkészültsége, s nem utolsó sorban muzikalitása kétségkívül fontos alapját képezhetik egy leendő kórusnak, a minőségi énekkari hangzás létrehozásának vannak sajátos (részben a magánéneklés eszköztárában is fellelhető) feltételei: tudatos, arányos és kellő nagyságú levegővétel, mentális hangprojekció, természetes énekhang, gondosan megformált magán- és mássalhangzók, minőségi hangszín, tiszta intonáció.
A prijedori mezőny produkciói e tekintetben igen változatos képet mutattak. A gálaműsorba – velünk együtt – bekerülő vetélytársaink (Az Irkutski Állami Egyetem Énekkara – Oroszország, a zágrábi „Cantores Sancti Marci” – Horvátország, a Prágai Konzervatórium „Punkt” Énekkara – Csehország) leginkább a sajátos repertoárjukból fakadó énektechnikai kihívásokra fókuszáltak: mindenekelőtt a szláv darabok többségére jellemző aszimmetrikus ritmika precizitására, valamint az osztott szólamok komplex, olykor igen disszonáns harmóniavilágának tiszta megszólaltatására.
Utóbbi téren mindenekelőtt a prágai együttes jeleskedett. Hozzá kell tennem, igen szépen énekeltek, különösen az osztott férfiszólamok gyönyörűen szóltak. Kezdettől fogva az volt a benyomásom, hogy ezen manapság meglehetősen divatos – többnyire angolszász hatást tükröző – „bennefelejtett” akkordidegen hangokkal teletűzdelt, sűrű faktúrájú kortárs állózenékre a fesztivál hallgatósága (a zsűrit is beleértve) a kóruséneklés non plus ultrájaként tekintett. És e tekintetben nem tévedtem, hiszen a fesztivál nagydíját (grand prix) a csehek vitték el.
A repertoár meglehetősen egysíkú felhozatala bizonyos értelemben hatásosnak és eredményesnek bizonyult, hiszen kiemelte az énekkarok erősségeit, s egyben háttérbe szorította egyéb zenei adottságaik bemutatásának lehetőségét. Néhány remekműtől eltekintve, a résztvevők meglehetősen nagy számban vonultattak fel – olykor igen – kétes minőségű darabokat. Ugyanakkor feltűnően kevés meggyőző előadást hallottunk – a kóruséneklés szempontjából szerintem komolyabb kihívást jelentő – reneszánsz- vagy barokk-kori polifon repertoárból (és általában az európai zenei hagyományból).
A kiváló összhatás ellenére számos kisebb-nagyobb hiányosságot fedezhetett fel a részletekre figyelmes hallgató, amelyek meglátásom szerint többnyire ugyanarra az okra vezethetők vissza: kisebb hangsúlyt kapott az egységes technika, így jobban előtérbe kerültek az egyéni adottságok, ezek pedig – még egy válogatott énekkar esetében is – ritkán javítják az összhatást. A helyszínen készült felvételek világítottak rá arra, hogy a hangzás különböző okok miatt gyakran szétszórt volt és többnyire megrekedt a színpad terében. Ugyanakkor az említett énekkarok létszámfölénye és sajátos repertoárja e tekintetben hálásnak bizonyult, és még ha egységes színben nem is, amplitúdóban mindenképpen betöltötték a termet. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a többnyire szláv nyelven éneklő vetélytársaink – talán éppen anyanyelvi adottságaik mentén – meglehetősen mélyre formálták a magánhangzókat, ez pedig tapasztalataink szerint gyakran együtt jár a lusta intonációval, így gyakran eredményez hamis hangzatokat és sok esetben okozhatja az alaphang esését.
Ennek elkerüléséért kórustagjaink a mással- és különösen a magánhangzók megformálásában – amint a legutóbbi erdélyi turnénk kapcsán többen megjegyezték – markánsabb szájmozgást végeznek, ami egyesek számára talán nem nyújt túlságosan esztétikus látványt. Az említett gyakorlat ugyanakkor intonációs és prozódiai szempontból is rendkívüli haszonnal jár. Innen jut eszembe: a prijedori fesztiválon meglepő módon dominált az énekkari látványesztétika, amit – őszintén megvallva – igen különösnek találtam. A válogatott szépségű ruházatok felvonultatásán túlmenően a versenyzők jelentős része számos produkciót különböző, a teljes kórust igencsak megmozgató koreográfiai látványelemekkel egészített ki, szemmel láthatóan a közönség nagy megelégedésére.
Amit talán leginkább hiányolhattunk – az egyébként színvonalas versenyen – az az egységes kórushangzás, már csak azért is, mivel ez áll énekkari munkánk középpontjában. Számunkra ennek alapvető feltétele, hogy valamennyi kórustag azonos „technikával” és egymásra hangolódva énekeljen. Továbbá, kiemelt szerepet tulajdonítunk az akusztikai (felhangrendszer) alapú úgynevezett tiszta intonációnak, amely mind a dallam, mind a hangzatok éneklésében a temperált hangolástól eltérően természetes, esetenként alacsonyabb vagy magasabb hangközéneklést feltételez, ez pedig nagyobb tudatosságot igényel az énekesek részéről.
Ezért a betanulás első fázisában relatív szolmizációval sajátítjuk el a darabokat, ami nagymértékben segíti a tiszta intonációt, ugyanakkor – a fenti okok miatt – a próbákon nem használunk zongorát. Különös, hogy a versenyen fellépő énekkarok vezetői a kezdőhang megszólaltatásához alig használtak hangvillát. Bár kétségkívül kézenfekvő megoldásnak tűnik, a zongora segítségével való hangadás, horribile dictu kezdő akkordok megszólaltatása esetén igen sajátos eljárásnak tűnik, főként, ha a hangszer még a temperált rendszerhez képest sincs kellően behangolva.
A próbákra való várakozás közepette akaratlanul is megfigyelhettük versenytársaink többnyire szokásosnak mondható bemelegítését. És persze a mi rendhagyónak tűnő „ráhangolódásunk” is nagy feltűnést keltett, olyannyira, hogy minden irányból mosolygó, kiváncsi, vagy éppen értetlen arcok kísérték felkészülésünket. Különösen, amikor csapatépítő, egymásra hangoló improvizációt tartottunk.
Bár nem állítom, hogy a skálaszerű bemelegítés haszontalan lenne, Kovács Gábor próbái meggyőztek arról, hogy léteznek e tekintetben jó alternatívák. Számomra legalább két zenei érv is szól amellett, hogy ezen a téren érdemes kísérletezni: egyfelől zenei összefüggés hiányában a skála művészetidegen jelenség, rutinszerű ismétlése csökkentheti a motivációt és gyengítheti a koncentrációt. Másfelől, mivel ezekhez a gyakorlatokhoz általában zongorát használnak, többnyire a tiszta éneklés ellenében hatnak. Ezzel szemben karnagyunk sokkal inkább a – korábban említett – minőségi kórushangzást eredményező gyakorlatokat helyezi előtérbe, mint a tudatos levegővétel, mentálisan előkészített hangindítás, megfelelően formált hangzók, tiszta intonáció, egységes hangszín stb.
Annak ellenére, hogy a szöveg az énekkari irodalom meghatározó, kifejező összetevője, az erre irányuló gondos odafigyelést nem minden esetben lehetett maradéktalanul megállapítani. Itt nemcsak a szöveg érthetőségről van szó, hanem annak intonációs és ritmikai-metrikai összefüggéseiről. E tekintetben is módfelett kitűnnek karnagyunknak a régizene területén szerzett évtizedes tapasztalatai, így előadásunkban fontos szerepet kap például a prozódia és általában a zenei folyamat beszédszerűsége, a feszes, tiszta hangzás, a zenei idő rugalmas, sokszínű kezelése. Bizonyára a historizmus hatásaként értékelhető akár a bevált repertoárdarabok kísérletező, újszerű, olykor szokatlan megközelítése, akár teljesen ismeretlen vagy mellőzött remekművek felkutatása, illetve bemutatása (ilyen például a barokk-kori, kizárólag vezetéknevén ismert Liebhold mester igen nagyszerű Lobe den Herrn című korálmotettája).
Fellépéseink kapcsán többen kiemelték a produkciók zeneiségét, az egységes hangszínt és a tiszta, minőségi hangzást. A mezőnyhöz viszonyítottan közepes méretű (huszonnyolc tagú) énekkarunk látványához képest – a személyes visszajelzések szerint – a hallgatóság szokatlanul intenzívnek és felemelőnek találta az akusztikai és művészi élményt. A helyszínen készült hangfelvételek alapján számomra is ez volt fellépéseink egyik szembetűnő sajátossága: a hangzás tisztasága, dinamizmusa és intenzitása.
Ennek oka, meglátásom szerint a megfelelő hangképzés, egységes, tiszta intonáció és prozódia, amelyek egy rendkívül homogén, a teljes hangzó teret átható minőségi, színgazdag hangzást eredményeztek, ez pedig szokatlan mértékben megnövelte a zeneművek kifejező erejét. Továbbá, így lehetővé vált nagyobb terek beéneklése is, amit a Prijedorban fellépő énekkarok többsége emelt létszámmal és olykor igen erőteljes dinamikai tartománnyal kompenzált, tegyük hozzá: olykor inkább a minőség rovására. E tekintetben a verseny helyszíne – a prijedori színház épülete – meglehetősen sajátosnak bizonyult. A színpad szinte teljesen „süket” volt, így az énekesek igen kevés közvetlen visszajelzést kaptak a produkcióikról. Ugyanakkor más énekkarok hallatán azt tapasztaltuk, hogy a nézőtéren rendkívül hűen mutatkozott meg a kóruséneklés akusztikai eredménye. Vagyis minden hallatszott, mégpedig kristálytisztán.
A versenyszínpad
Ami a művészi szempontokat illeti, énekkarunk e tekintetben sem szégyenkezhetett. Kovács Gábor egy közel húsz perces, meglehetősen összetett, bármilyen kórus számára komoly technikai és művészi kihívást jelentő, s ugyanakkor annak sokoldalúságát megmutatni képes műsort állított össze. Repertoárunkban több magyar remekmű, valamint egy kötelező szerb nyelvű darab is szerepelt. Ezen túlmenően a kompozíciók művészi megközelítése is okozott némi kellemes meglepetést a jelenlevők számára. Így például a 19. századi szerb zeneszerző Stevan Mokranjac II. Rukovet című alkotásának szokatlanul sokszínű, lendületes előadása zajos sikert aratott a hallgatóság körében, ami vélhetően nemcsak annak a kétségkívül rokonszenves gesztusnak szólt, hogy egy magyar énekkar - olykor igen gyors tempóban - szerb nyelvű darabot énekelt kotta nélkül.
Egy nemzetközi verseny esetében megfontolandó szempont lehet egy-két, az átlagosnál – valamilyen értelemben – nehezebb kompozíció műsorra tűzése. Kodály 121. genfi zsoltárjának előadásával megmutathattuk a polifónia, a prozódia és a tágabb zenei összefüggések kezelésére irányuló adottságainkat, másfelől Gyöngyösi Levente kortárs magyar zeneszerző Laudate Dominum című darabjával illusztrálhattuk kórusunknak – a szó jó értelmében vett – virtuozitását, mind a disszonáns harmóniavilág, mind pedig a precíz – meglehetősen nehéz – ritmika kezelésének tekintetében. A zsűri mindkét produkciót igen nagyra értékelte. Olyannyira, hogy a többnyire modern darabokat felvonultató fesztivál-repertoárban énekkarunk Gyöngyösi művének előadásáért különdíjat is kapott.
Végül néhány szó a hozzáállásbeli tényezőkről. Kovács Gábor az énekkar felkészítésében egy – korábban már a szegedi kórusával sikeresen kipróbált – jól átgondolt munkafolyamatot dolgozott ki, melyet következetesen véghez is vitt. Talán a legnagyobb kihívást – mind szakmai, mind pedig emberi vonatkozásban – a mentalitásbeli áthangolás jelentette, különösen, hogy mint fentebb részleteztük módszerei nem szokványosak, ugyanakkor rendkívül eredményesek. A kitűnő repertoár, a művek magabiztos elsajátítása, a kiemelkedő hangzás, a pozitív visszajelzések fokozódó sikerélményekhez vezettek, és az énekkar lassan megbizonyosodott arról, hogy sokkal többre képes, mint amit önmagával kapcsolatban remélhetett. Olyannyira, hogy az elmúlt időszakban többször is sikerült újabb szintre lépnie.
Persze - egy közhellyel szólva - a sikert nem adják ingyen. Kovács Gábor próbái rendkívül fegyelmezettek, céltudatosak, ezek ellenére nincs szükség jelenléti ívekre. Koncertjei maximális odaadást és koncentrációt igényelnek. Ennek jelét vélhette felfedezni az erdélyi turné alkalmával egyik kritikusunk, aki megjegyezte, hogy az énekkari tagok mindegyike félelemkeltő arckifejezéssel énekelt, felsőtestük szinte fenyegetően hajlott előre. Egy ilyesfajta jellemzés joggal szomoríthatna el bármilyen kórust, ha felette nem a következő cím állna: „Varázslatos hangzás a PKE hallgatóinak koncertjén.”
Az erdélyi turné egyik helyszíni próbája
A próbáinkon nincsenek üresjáratok, a karnagy nem elégszik meg a látszat- vagy félmegoldásokkal. Ebben kérlelhetetlen. Ugyanakkor szakmai szempontból rengeteget ad cserébe. Ez – úgy vélem – a professzionalizmus útja. Az olykor – érthető módon – feszültségeket is generáló elvárások ellenére a kórus rendkívül erős közösséggé kovácsolódott. Nemcsak a koncertek, téthelyzetek sikereiben, hanem az utazások, próbák, koncertek utáni sörözések örömeiben, jó hangulatában is osztozunk.
Útközben
Köszönettel tartozunk a karnagyunk által vezetett szegedi testvérkórusunk, az Argenteus vegyeskar egyes tagjainak, akik a különböző okok miatt távolmaradó diákjaink helyére lépve erősítették együttesünket, és élvezhettük társaságukat.
Ezúton is szívből gratulálok a karnagynak és a kórus valamennyi tagjának!
A PKE Énekkara Prijedorban
Végül – joggal – felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés, hogy miért szánják rá az oktatók kevés szabadidejük egy részét arra, hogy részt vegyenek a rendkívül időigényes énekkari munkában. Nos, ami engem illet – nyilván a zene szeretetén túl – talán azért, amit Kovács Gábor egy interjúban úgy fogalmazott meg, hogy „nemcsak zenei előadásként gondol a koncertekre, hanem igyekszik spirituális jelleget is adni a fellépéseknek.” Számomra nincs felemelőbb annál, mint egy kiváló kórusban, egymásra és a közönségre hangolódva együtt énekelni Isten dicsőségére. Ezalól pedig egy verseny sem kivétel.
Soli Deo Gloria!
Fodor Attila
forrás: www.partium.ro